Személyes. Szenvedélyes.

Első írás 4 év szünet után.

Szeretem a munkámat.   

Elég sok időbe tellett, míg erre rájöttem, teljességében átéreztem, hogy ez tényleg igaz rám. Azt hiszem, többek között azért is történt ez így, mert a tökéletesség álarca mögött folytonos megfelelési vágy és szégyentől való menekülés rejtőzik. Évek óta dolgozom azon, hogy ezt a kétségbeesett és lehetetlen késztetést meghaladjam, és minél jobban önmagam lehessek, akkor is, ha az a személy, személyek, akik az álarc mögött kuksolnak, enyhén szólva is mások, mint akiket a média színes, hangos, mindent letaroló képein látok. Már most rögtön attól is visszakoztam magamban, hogy mindezeket leírva látom magam előtt. Nem baj, legyen egyelőre ennyi közvetlenül magamról, hiszen ez is én vagyok, ez a kételkedés és félelem. 

Van nekem két blogom, amelyek a fentiek miatt túlságosan szétváltak témáikban. Itt, a Konyhaszigeten leggyakrabban konyhákról írok, hozok képeket, a másikban pedig, ami a Szoba kilátással, ahol többnyire olyan festményeket, művészi alkotásokat mutatok amelyek megszólítanak és néha-néha magamról is írok néhány szót. Illetve mindkettő múlt idő, mert már régen nem írtam egyikbe sem új cikket. Arra gondoltam, hogy kicsit közelítsem a kettőt, hidat építve ezzel önmagam folyójának a két partja, a munka és a hobbi közé is, kezdek itt egy új sorozatot. Miről is? Olyan dekorációs elemekről, leginkább képekről, festményekről, rajzokról, amelyeket én el tudok képzelni egy konyhában. Igen, festményeket egy lakber blogba. 

Munkacíme: Konyha: művészet? Talán ez is marad, meglátom. 

Gondolkoztam azon is, szintén az említett harsogó média díszletek közepette, hogy hol jelenjen meg ez a cikksorozat, és úgy döntöttem, hogy itt a blogon. Valahogy nem szeretnék beszállni ebbe a mostani üvöltésbe, marketing versenybe. Próbálkoztam..., de nem igazán sikerült és néha cikinek is érzem. Most itt és így próbálom megmutatni kicsit magam. Hátrébb, egy csöndesebb helyen, elbújva a világ dübörgésétől. Egy olasz városka eldugott kis tere jelenik meg előttem, amelyre csak a ráérősen sétáló, magukba feledkezett, emberek találnak rá, leginkább véletlenül, akik mernek ismeretlen, új helyekre bekukkantani, akkor is, ha a tömeg ellenkező irányba megy. Itt, ebben a kis titkos térben, amit lekanyarítok magamnak a világból, talán megjelenhetek úgy, ahogy én szeretnék, saját ritmusomban, személyes ízlésemmel, szenvedélyesen. 

Csepel, 2025. február 22.